MiniMe ?!?

Írtam már arról, hogy micsoda nagy változásokon megy keresztül nő és férfi egyaránt, amikor SZÜLŐ válik belőle. Leghalványabb fogalma nincs akkor még arról egyik félnek sem, hogy ez a kötelék, amely a fogantatáskor keletkezik, életre szóló és a legcsodásabb szövetség a világon. Ez egy lelki szál, egy láthatatlan KAPOCS, szülő és utód között.

Elkezdődik egy új élet, az anya saját magát megosztva ad testi-lelki táplálékot a babának, helyet ad neki pocakjában, beszél hozzá és készül a fogadásra. Oly annyira készül, mint soha előtte és utána másra nem. Mert ez egy ösztön, egy mindent elsöprő anyai ösztön. Amit nem lehet elhessegetni, nem lehet semmisnek tekinteni, mert erősebb bárminél. Az a kicsi szív pedig érzi édesanyja legtitkoltabb, legbensőbb érzéseit is, vele együtt sír és vele együtt mosolyog. Kommunikál vele! Ezt csak az tudja, akinek volt benne része, aki hordott már a szíve alatt egy kis embert.

Sokszor hallom és mondom én is, hogy ” Istenem, miért nem születtem inkább pasinak? Nekik sokkal kevesebb a dolguk, a felelősségük, a terhük,…nekik csak dolgozniuk kell!” Ezt mindaddig, amíg meg nem született az első lányunk így is gondoltam. Aztán, mint oly sok más, ez is megváltozott bennem. Én itthon lehetek a babánkkal, láthatom minden percben, még ha ez néha teher is abban a pillanatban…érezhetem, táplálhatom és nevelhetem. Ezáltal ÉN leszek a példaképe, a számára legjobb, legszebb anyuka a világon. Rájöttem, hogy a férfiak dolga talán nem is olyan könnyű! Neki el kell menniük, nem biztos, hogy láthatja, ha feláll, nem biztos, hogy halhatja, ha megszólal.

Amikor megszületik egy baba, akkor új emberek is születnek vele együtt, azok, akik tiszta szívből akarták azt a kis lelket, akik örömkönnyben úsztak, amikor megtudták, hogy az a drága angyal alkalmasnak, sőt tökéletesnek találta kapcsolatukat arra, hogy megszentelje érkezésével. Én vallom, még ha meg is köveznek ezért, hogy bizony ahová Isten nem ad gyermekáldást, azt nem gonoszságból teszi, ahová ad, azt épp olyan okkal teszi, mint ahova nem ad vagy csak nagy sokára. Mert ezt bizony mindennél jobban ki kell érdemelni! Akik megérdemlik, azok kiválasztottak, azoknak igenis hangolódni kell, készülni kell, várnia kell a pillanatot és sodródni kell az árral. Változni kell, mert hiába is ellenkezik, akar régi önmaga maradni továbbra is, nem lesz az. Sokkal jobb, értékesebb, bölcsebb emberré lett.

Egy gyermek kapcsolata elsősorban az édesanyjával, fantasztikus, leírhatatlan! Kezdettől fogva vakon bízik benne, követi, utánozza és bálványozza. Szereti akkor is, ha kiabál vele, akkor is, ha nem tudja megvenni a régóta kiszemelt játékot, akkor is, ha olykor fáradt vagy nyűgös. Ez a legatombiztosabb dolog, amit valaha is “láttam”. Ez szép! DE

Ez hatalmas felelősség is! Egy párnak onnantól kezdve, hogy gyermeke lett otthont kell biztosítania, biztos hátteret kell nyújtania a kicsinek. Meg kell tanítaniuk beszélni, járni, viselkedni, szeretni, uralkodni önmagán, … annyi mindent meg kell neki tanítani. És legtöbbször csak egy dobásod van! Sok anyuka szavakkal és unalomig elcsépelt közhelyekkel, magyarázatokkal próbál nevelni. Bort iszik és vizet prédikál 😀 Elmondja naponta hatszor legalább, hogy fel kell venni a papucsot, hogy nem szabad utasítgatni, hogy ne legyen agresszív, nem szabad feleselni,stb.

És közben mit csinál?

Mezítláb járkál esténként, kiszabja a feladatokat a gyerekek között: -Te mész és felsepersz, te meg beteszed a szennyesbe a ruhádat! , kiabál a telefonba és állandóan visszabeszél apának. Én magam is számtalanszor, szinte minden nap észre veszem, milyen álszent vagyok ebből a nézőpontból. Te? Te mindig csak azt várod el a másiktól, amit önmagad is megteszel? Nem, ugye? Egy gyermek általában nem emlékeztet erre, nem mondja, hogy te sem veszel fel papucsot…DE LÁTJA! JEGYZI!!! És lemajmolja, nem veszi fel ő sem. Természetes, hogy munkából haza érve tele van az agyad mindenféle rosszal, amit nem mindig tudsz leplezni és valahogyan ki kell jönnie…de amikor kikívánkozik egy pofon vagy egy hangos szó társaságában, akkor ÁLLJ meg egy pillanatra és gondolj arra, hogy ha megteszed, ha ilyen ellen példát mutatsz, akkor nem veheted zokon, ha te is azt fogod visszakapni vagy másnak (nem biztos, hogy neked) azt adja a gyermeked. Az én gyermekem az én kicsi másom. Azt a hivatást kaptam, hogy elindítsak egy embert az élete útján, hogy tanítsam arra miként kell élni, hogyan kell boldognak lenni, mosolyogni még akkor is, amikor más sír. Meg kell tanítanom neki hogyan kell megoldani a problémákat, hogyan kell átlendülni a rossz dolgokon, hogyan kell elfogadni azt, ha valaki más, mint ő. És egy életre az eszébe kell vésnem, hogy én, az anyukája mindig ott leszek neki, ott leszek mellette. Ha kell fogom a kezét, amikor szerelmi bánata lesz, ha kell visszavonulok és hagyom kibontakozni. Ha hibázik, akkor sem fordulok el tőle, sőt soha sem teszem ezt, mert én indítottam el a világba, mindenhez az alapot én szolgáltattam neki. Én vagyok ott, legbelül a lelkében…az én szívem egy darabja örökre ott lesz vele. Én Ő is vagyok és Ő pedig örökre egy picit én  is lesz. És ettől szép minden nap.

Attól, hogy ezáltal sem én, sem Ő nem marad soha egyedül 🙂